Túl az elmúlt 2 éven, amióta elindult a folyamat, nap, mint nap tapasztaltuk, hogy egy önálló létezés erejével mutat utat ott valami, ami a mi tudatunk számára oly nehézkesen befogadható. Érzékeink azok, amelyek így vagy úgy segítenek abban, hogy pillanatokra megérkezzen felismerése annak, hogy az ott élő lüktetés szövedékében létezünk, amióta csak életre hívtuk a házat.
Létezése olyan, mint egy letétemény, deklarációja mindannak, ami ebben képviselhető és képviselni kellett volna, megnyilvánulása mindannak, amit ember tanításként csak kaphat élete során. Ha akarta, állt rendületlenül, ha akarta összedőlt, elengedve, letépve magáról mindazt, amit feleslegesen aggattak rá. Minden energia, ami ennek nem megértéséből fakadt, így vagy úgy pusztítva mutatta meg magát. A tanítások nem megértése, az álspiritualitás, az egók gőgje és arroganciája gyengítette és omlasztotta a rendszereit, viharként tépázva szerkezetét - és mégis állta. Hiszem azt, hogy állni akar. Most is. Mindegy, hogy bedőlt-e a műhely, mindegy, hogy meg kell-e erősíteni a kupolákat - rendben lesz.
Nehezen felfogható, hogy az ott élő létezés erősebb mindannyiunknál, tisztább értékeket hordoz bárki által felállított és vélt helyes értékrendeknél. Ő csak VAN.
Mint ahogyan mindannyiunknak egy egyszerű látásmódot kellene magáévá tennie. A megfelelni vágyás helyett saját bensőnk igazsága és hite szerint élni, cselekedni. Tetteink mozgatórugója legyen az igazzá válás a latolgatás és játszmázás helyett.
Sokat tanít nekünk a ház és mindaz, amit képvisel ebben a világban. Minden nap döbbenünk rá, még meg nem értett igazságokra, melyek egyre inkább erősítenek bennünket - ezáltal őt is.
Félelmeink és reménykedéseink helyett bizonyosság van bennünk. Bizonyosság, amely elvehetetlen. Túl a falakon, habarcson, beton és vas keverékén, életre hívtunk valamit, amiben magunkat tanuljuk meg elfogadni...
Ne jók legyünk, hanem igazak.
