2013. május 19., vasárnap

2013 február: kármentesítő szülinap...


Másnap nagy erőkkel vonultak fel a fiúk. Aki élt és mozgott lapátot ragadott, de ha mást nem, árgus
szemekkel figyelte, lélegzet visszafojtva, ahogyan a gép elkezdte megszedni a földfeltöltést a kis átjáró körül.
Nem volt egyszerű a dolog - több szempontból.
Az időjárás nem segített, egy 12 órája tartó hóesésben kellett ezzel együttműködnünk, ami az a fatja volt,
ahol a látótávolságot jelentősen csökkentő zuhogó hó vízszintesen esik. Az érzet nem volt komfortos, de azt gondolom, sem a hideggel, sem a hóval nem nagyon törődtünk akkor, bár nagyban rányomta a bélyegét a helyzetre.
Rengetegen sürögteg kinn. Barátok, munkatársak, olyanok is, akik egyébként nincsenek közeli barátságban sem lapátnyéllel, sem építési területtel. Ez a helyzet azonban minden embert megmozgatott. Nem csak azért, mert a fizikai látvány megdöbbentő volt, hanem azért is, mert mindenki pontosan tudta legbelül, hogy ezt bizony már nem lehet az oly kényelmes véletlenek sorozatának betudni. Ezzel, kérem szépen, szembe kellett nézni és mindazzal, amit ez hozott. Meglátni a fizikai jelek mögött meghúzódó legmélyebb üzeneteket, amik mindenki életében egyenként jelzésértékűek és/vagy mérföldkövek voltak ahhoz, hogy az élete más irányba tudjon haladni. Viszonylagos egoisztikus arrogancia azért fel-fel ütötte a fejét itt-ott, azt kérdezgetve, hogy jó, jó, de hát hol voltam én ebben....sehol...dehogynem barátom...elbasztad. De nagyon. Pont.
Mindenki, aki valaha munkát tett ebbe a dologba, bárhogyan is, most mind azzal szembesült, hogy valahogyan a rendszer nem működik jól. Ekkora drámát ugyanis egy dolog elrontásával nem lehet létrehozni. Ez csak igen kitartó és szívós meg nem értéssel, el nem fogadással, beleszarással és közben arrogáns mellveregetéssel hozható létre, ezek egyvelege garantált recept egy meg nem úszható tanításhoz az Élettől. Nem mondom, verejtékes munkával hozták össze.
Most itt volt az ideje ezzel szembenézni.
Az egész napos hóesésben kinn dolgozók, bár még ha át is viccelődték az egész napot - valószínűleg
A házat és minket is térdre kényszerítő
földkupac
kínjukban - legbelül nagyon is jól érezték ennek a súlyát.
Sándorunk a pince tetején szaladgálva adta az instrukciókat a földmunkagépnek, innen-oda, hogy a falak viszonylagosan beállt stabilitását ne bontsa meg a földterhelés megszűnése. Döbbenetes dolgok kerültek aztán napvilágra. Volt itt tervezői átgondolatlanságtól kezdve a kivitelezési problémákon át, természeti és emberi tényezőig minden.
A hideget nem éreztük hidegnek, a hóesés eltűnt a szemünk elől,mindenki a házra figyelt.

A csapat egy része közben az előtető zsaluzatát betonozta az első enyhébb plusszokban, ez a művelet tavaly novemberben nem tudott befejeződni. Az akkor bejött fagyokban már nem tudtuk a gerendák bebetonozását megejteni, az itt lévő vályú pedig csatornaként gyűjtötte a vizet, annak ellenére, hogy a teljes télikert és előtető vízvédelmet kapott. De ugye tudjuk: a természeti erőkkel versenyezni csak egy ideig lehet. És sosem mi győzünk...

Délutánra nyilvánválóvá vált néhány dolog és kezdett körvonalazódni, mi is történt valójában.
A száraz tények sok ember arcáról lefagyasztották a fasza-gyerek mosolyt, különös tekintettel a kivitelezői oldalon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése