2013. április 2., kedd

Emberek vagyunk, nem dombházasok...

A "Tele fan a f@szom azzal, hogy..." - kezdetű mondatok, már napi szállóigévé váltak az építkezésen.
Azzal, hogy túl meleg van.
Azzal, hogy túl hideg van.
Azzal, hogy túl sok eső esik.
Azzal, hogy túl kevés.
Azzal, hogy eldobálják a cigarettacsikket.
Azzal, hogy szájbarágni kell.
Azzal, hogy szájbarágni kell.
Azzal, hogy nyilvánvaló rendszerességget mutat a hozzánk látogatni vágyó emberek mennyiségalapú diagrammja.

Ma este ez a mondat Tervezőnk, V. Balázs szájából hangzott el, épp ebben a kontextusban. Megértem. Ez is sarkallt arra, hogy kiírjam magamból most mindezt... Nem csak nekünk, neki is szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a kiváncsi emberek száma fokozatosan növekszik napról napra. A kiváncsiság nem lenne baj. De ez sok olyan dologgal tud párosulni, ami elmélyíti az embert abban a meggyőződésében, hogy nem nyitja ki az ajtaját mások előtt...
Történt ez velünk is.
Nem egyszer.
Egyszerű matek: ha a blogot olvasó több ezres közönségből csak minden 50. ember akarna eljönni megnézni a házat, szerintetek mennyi idő alatt gyűjtenénk össze egy lóra valót, ha belépőt szednénk?

Bárki, aki e sorokat olvassa és felfortyan magában, hogy "de, hát hogyan akarhatnék ilyen házat, ha még sosem láttam hasonlót?!", az vegyen egy mély levegőt, fújja ki és akár tovább is lapozhat innen. Nem vicc.
Ettől lehet, hogy nem leszek népszerű, de pont nem érdekel.
Aki úgy dönt, hogy marad, annak a következőt mesélem el innen, a drót túloldaláról szeretettel.

Kb. 15 éves lehettem (nem most volt...), amikor először láttam első generációs dombházakat, amik messze nem olyanok már, mint amilyen nekünk készül. Szerkezetkészen - se - álltak egy falu szélén, késő ősz volt már és a hó is leesett. Ahogy barangoltunk ezekben az elhagyatott kis építményekben, tudtam, hogy egy napon ilyen házban szeretnék élni. A kockaház nem nekem való. Éreztem. Itt a lényeg nem abban volt, hogy ezek hogyan néztek ki, hanem abban, hogy a kockaház dimenzióit felülírta a belsőm.
Amikor a férjemmel összekerültünk, egyszerűen csak összenéztünk és azt mondtuk, igen - pedig ő soha életében nem is látott még ilyen házat, amíg képeket nem mutattam neki.
Amikor eldöntöttük, hogy ilyen házat szeretnénk, nem kutakodtunk mások otthonában, hogy megtudjuk, 20 év távlatából hogyan is festenek a mai dombházak. Fogalmunk sem volt. Mégsem akartunk mindenáron meggyőződni arról, hogy biztosan jól döntöttünk-e, nem vártuk kívülről a megerősítést valaki mástól, aki majd megmutatja és elmeséli, hogy: ...jaj ez milyen nagyszerű!
Tudtuk.
Hogy honnan?
Zsigerből.
És nem, nem volt még meg akkor az a technológia, amivel a téglák készültek.
Nem volt még meg a vízszigetelés sem.
A ház már kivitelezési fázisban volt, amikor az eredetileg betervezett hőszigetelést lecseréltük valamire, amire útközben akadtunk.
Tele voltunk bizonytalan tényezőkkel, de nem bántuk. Egyszerűen tudtuk. Meg akartuk valósítani és a mai napig ez visz minket előre. A saját magunkba vetett hitünk.
Nem az építőnyagokba, nem számokba, nem statikába, hanem abba, hogy ki merünk állni és azt merjük mondani, bármi lesz, mi keresztül visszük, mert hiszünk magunkban, hogy keresztül tudjuk vinni.
Óriási különbség van aközött, hogy az ember MER megvalósítani és aközött, hogy ehhez kívülről várja a megerősítést, mert belül bizonytalan.
A "dombházat szeretnék, meg tömegkályhát, meg autonómitást, meg kecskéket, napelem is jöhet - milyen? - mittomén - napelem, nem? nem számít, mert zöld vagyok" - jó elgondolás, a probléma abban van, hogy nincs ehhez kapcsolt ismeretanyag. Nem megy utána, nem nézi meg, nem olvas, nem keresgél, hanem majd valaki úgyis megmondja a tutit.
Vágtatok, de nincs alattam ló, vazze...
A másik ficam amikor valakinek élénk tévképzetként él a fejében a "mi, dombházasok", mint kategória. Mi van?
Az van, hogy még mindig nem tudnak emberek leszokni arról, hogy elhatárolják és ezzel illuzórikusan kiemeljék magukat valamiben.
Miért kell elkülöníteni másokat azért, mert nekik nincs?
Van az úgy, hogy nem lehet. De ettől még lehet, hogy jobban bele van égve ennek az ideológiája, mint olyanba, aki lobogtatja a zászlót.
Nem, nem tetszik.
Nem tetszik, hogy különcködés dombházasnak lenni.
Nem tetszik, hogy akik ilyenre vágynak, sokan helyezik magukat azon réteg fölé, akik nem így élnek.
A lényeg nem ez.
A lényeg az a fajta szellemiség, kimondom szakralitás, amiben nap, mint nap létezni tudni a legnagyobb áldás. Ettől még lakhatsz panelban, ha belül megéled. És mindegy, milyen házad van, akkor is ugyanolyan fontos vagy, mint bárki más. Nem vagy kevésbé, sem sokkal fontosabb.
A magadhoz vezető út azért ijesztő, mert nem kell menned sehová. Már ott vagy. Csak nem veszed észre.
Dombházban élni nem kiváltság, hanem lehetőség, nem cél, hanem út.
Dombházat építeni és benne lakni, önismeret.

...elkalandoztam...

Ez a blog azért írodott és íródik, hogy segítséget nyújtson. Azoknak, akik információt keresnek, azoknak, akik nem hisznek eléggé magukban, azoknak, akik döntés előtt állnak, azoknak, akik azt sem tudják még mi ez az egész.
Azért írom, hogy segítsek. Annak idején, mielőtt mi belekezdtünk, alig találtunk információkat dombházakról, ami volt, azt inkább érdemes volt nem figyelembe venni...Ezért határoztam úgy, hogy ezzel próbálok segíteni másokat az útkeresésben. Itt élő felülelet kaphatsz arról, ami nálunk folyik, történik, és hidd el, ennél hitelesebb és aktuálisabb forrást nem találnál dombház ügyben. De ne akard rögtön a fél karunkat is. Ne írj levelet, hogy megkérdezd eljöhetsz-e megnézni, mondván "Te is dombházas vagy", mert ez semmilyen alapot nem jelent. Nekünk nem.
Ez egyszer és mindekorra legyen világos.
Segítünk, válaszolunk, amiben csak tudunk. De legyen ennyi elég.
Amikor már Balázs készen volt az első tervekkel a házunkról, csak utána engedte meg nekünk is, hogy felvegyük a kapcsolatot az egyik hasonló házat építő családdal, akiknek azóta is mélységes hálával tartozunk ezért.
De senki, ismétlem senki ne várja el, hogy boldog-boldogtalannak ajtót nyitunk, csak azért, mert kiváncsi.
Nem tesszük.
Kedveskéim, ez egy otthon. Egy élettér. Ugyanolyan ház, mint a többi.

A különbség a benne lakókban van.

Tisztelettel
Zsizsik és Moly

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése