2013. december 9., hétfő

Közel a tél - közel a cél

Augusztus óta szorgosan dolgozunk azon, hogy megpróbáljuk helyrehozni mindazt, amit elrontottak a házon. Augusztus óta nem csinálunk mást csak bontunk és javítunk, ami minden szempontból lélekpróbáló dolog. Amikor azt hittük, hogy már nem lehet rosszabb, mindig kiderült valami, ami újból lehervasztotta a mosolyt az arcunkról egy jó időre. Eléggé EKG-s érzés volt, állandóan fel és le ugrálni az előrehaladás közben, hullámhegyeken és völgyeken át. És közben mégis középen maradni, stabilnak lenni, néha ordítani, szaftos levelet írni kínodban az Élő Házaknak vagy Válóczy Balázsnak, akik még mindig valamiféle egócsapda által kiizzadt megnyugvással tekintenek az általuk hátrahagyott problémák halmazára, miközben valós megoldások helyett az önámítással vegyes megértések tengerén úszkálnak, vagy néha csak csendes szemlélődéssel létezni a teremtések folyamában és minden nap újra és újra azzal kelni és feküdni, hogy minden megoldódik. És ezt hinni is.. Legyinteni, amikor már annyira sincs erőd, hogy véleményt mondj, mert erre már nem lehet.
Amikor minden idegszálad már rojtosra bomlott mindettől. Az emberi és szakmai arroganciától kezdve az önhittséggel vegyes igazságkeresésükön át, a felelősségek nem vállalásáig, hazugságokkal vegyesen. Szép volt fiúk!
Most, így december elején, valamivel könnyebb. Könnyebb, mert végre a ház valamennyire már biztonságban van. Sok még az apró munka, ami a vízszigetelés végleges lezárását biztosítja, de hó még mindig nem szakadt ránk, és amíg ez így van, dolgozunk. Nap, mint nap heriokus küzdelmek folynak, hogy egy stabil rendszert tudjunk végre faragni a házból. Ez a mi fejlődésünk, a mi tanulásunk, a mi tapasztalásaink. Mindaz, ami minket erősít meg, leomlasztva a már nem szükséges héjakat. Nem mondom, hogy újracsinálnám. Azt sem  mondom, hogy ez így volt szükséges. De hogy szükséges volt, az tény. Mindenkinek.
Az Élő Házak minden egyes - volt és jelenlegi - tagjának fel nem oldható a felelőssége az alól, ahogyan a saját egóteremtéseiket hajszolva mások életével játszadoztak, beleszuszakolva ezt valamiféle magasztosabb csomagolás hamisan zörgő papírjába, miközben elfelejtették, hogy stabil, igaz alapok nélkül önmagunkban nem lehet kívül építeni semmit. A berkeiken belül dúló egymásnak feszülések közben nem vették észre a legnagyobb problémát: a rosszul elvégzett munka  egyszerű, fizikai tényét. A többi már csak körítés.
December eleje van. Szürkék és laposak már a felhők, télszagú hideget hoznak. A ház tetején állva, néhány tíz kilóm alatt a több száz tonnányi tömeg. Most már talán stabilan. Az alapig lementünk. Mindenben. Amit lehetett, kijavítottunk. Tulajdonképpen nem volt olyan része a háznak, amihez ne kellett volna hozzányúlni. Új embereket hívtunk be, hogy tapasztalataikkal segítség az előrejutást. Olyan embereket, akik nem a világ első földtéglából épült dombházát akarják mindenáron megvalósítani, hanem egy épületet akarnak stabilizálni. Természetesen mindehhez az Élő Házaktól semmilyen érdemi segítséget nem kaptunk. Ők kaptak lehetőséget, hogy eljöjjenek hozzánk és legalább lapátot fogjanak. Volt aki, megtette. Olyan is volt, aki emiatt felettünk ítélt, de lapátot nem fogott. Szép helyzetek voltak. Miközben az egyetlen szilárdan álló tényt senki nem akarta közülük észrevenni: a saját maguk által elvégzett munkájuk következményeivel néztek csupán farkasszemet. Nem velünk. "Emelkedettségük" okán, ezt nem nagyon vették észre, meghiúsult teremtéseiket látták csupán, miközben az idő telt. Az elvesztegetett nyári hónapokat senki nem tudja nekünk visszahozni. Közelharcot kellett velük akkor vívnom, hogy ezt felfogják. Nem ment. Legszívesebben őket küldeném ki sarat lapátolni most a jeges szélbe...
Karácsony előtt talán eljutunk a földfeltöltésig. Talán nem. Jó lenne.
Utána a ház bezár és pihen. Velünk együtt. Februárig, márciusig, ki tudja?
Erőn felül toltuk át, hogy megmaradhasson. Mindannyiunkat ledarált, ami itt hónapokig ment. A véghajrában sokan betegek is lettek. A szellemi, lelki és fizikai tűréshatárunkon már régen túlvagyunk. A befejezés azonban nem maradhat el. A ház sajátosságából adódóan, olyan, mint egy dugóhúzó. Ha nekikezdesz, be kell fejezned, egyetlen munkafázist sem hagyhatsz félbe, amíg nincs lezárva. Lassan látjuk a fényt az alagút végén. Lassan talpra áll egy új, stabil rendszer. Önmagunk stabil rendszere. Tavasztól már olyan munkákat végzünk, amik valóban befejező munkák. Olyan munkák, amik még valóban hátravannak és nem szélmalomharcként vetnek minket folyton vissza.
Legyen az már örömmel teli, legyen végre benne fény, legyen benne mosoly és boldog várakozása annak, hogy elkészül az otthonunk.

Egyszer megkérdeztem Válóczy Balázst, meg tudja-e mondani, mit is épített itt nálunk az elmúlt 2 évben? Volt ott minden, ön- és világmegváltás, egó, nemegó.
A végén csak annyit mondtam:
- A lényeget kihagytad.
- Mi az?
- Egy házat.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése