2014. április 4., péntek

...mert a szerelem vak

Egy napon, amikor még tavaly a ház kupolái fölött szakértők vitatták meg, hogyan lehetne újra életet lehelni beléjük, az egyik odajött, rámnézett és a következőtt tette az arcomba:
-...Eszter, magát egy igen értelmes hölgynek tartom, de mondja már meg nekem, hogy lehetett olyan hülye, hogy ennyire bízott ezekben és nem alkalmazott egy független műszaki ellenőrt? Ennél biztosan olcsóbb lett volna...

Pislogtam egyet. Igaza volt. Még az építési engedélyben is tételesen felsorolják, hogy mit kell és lehet tennie az építtetőnek, ezt persze aztán utólag jól el is olvastam. Öhöm.
Aztán nem olyan régen, amikor valaki mással erről beszélgettünk, aki szintén hasonló cipőben jár, csak annyit mondott:...- hát, talán mert a szerelem vak. A dombház-szerelem.
Nevettünk rajta, de ez egy komoly ügy. Sokakkal találkozom,
akiket mind ugyanez a tüneteggyüttes vitt bele valamilyen problémába. Nyilván, ezt embere válogatja, nem mindenki tud elveszni a rózsaszín ködben. Viszont vannak olyanok, akik igen. Mi is ilyenek voltunk. A nagy lelkesedés közepette, a bizalom, a naivitás és arrogáns önáltatás felhőjében elmosódtak azok a dolgok, amik idáig vittek bennünket. Mire pedig már visszavonhatatlanul látszottak a hibák, a hozzá nem értés...nos, addigra már késő volt.
Gondolkoztam azon, vajon hányan vagyunk, akik valamilyen jobb dolog reményében belekapaszkodunk egy ideába és közben nem vesszük észre, ami az orrunk előtt történik. Sokan...

Amikor jön az ébredés, a hidegzuhany, az olyan, mint a szakítás. Amikor minden összeomlik, amiben hinni akartál - s épp azért, mert hinni akartál benne. Mindig valami másban - odakinn. És közben a legfontosabb dologban nem hittél: magadban. Hosszú út vezetett oda, hogy eljutottunk félútig a megértésekben. Hogy lássuk, mi miatt történhetett meg velünk mindaz, ami megtörtént. Mindenkivel az tud megtörténni, amit a saját útján meg kell tanulnia - következésképp nem is tehet róla más. Ez nyilván nem mentesíti a másik oldalt az emberség- és szakmabeli hiányosságaiktól - nekik is megvan ebben a saját tanulnivalójuk, amit egyszer úgyis számonkérnek tőlük - így vagy úgy. De ez a saját szempontunkból tökéletesen lényegtelen.

S akkor hogyan legyünk szerelmesek? Önmagunkon keresztül. A saját mélységeinket megértve, felszínre hozva, legyenek bármilyenek is, de legalább igazul mutatva a világ felé, s adni másoknak. Ne odakinn keressük magunkat, ne valaki vagy valami másba helyezzük ki azt, amit legbelül kell keresnünk. Valódi, felvállalt önmagunknál többet nem adhatunk másoknak és a világnak. Sok lehet ilyenkor a kifogás a környezettel kapcsolatban, jön a "kimitszólhozzá"-halmaz, de a saját határaink megtalálásával ezek szertefoszlanak.
Nekünk nagy lépéseket hozott ez a történet önmagunk felé, és bármennyire is faramucin hangzik ez sokaknak, s már egyszer le is írtam, ennek fontos volt megtörténnie. Saját magunk miatt.

Így, miközben bármit is teszünk, építünk, hozunk létre, ne feledkezzünk meg a legfontosabb dologról: mindenben és mindenkiben pusztán önmagunkkal nézünk farkasszemet. Ezzel pedig első lépésként egy dolgot tehetünk: ne féljünk tőle.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése