Mókusos ajtótámasz, mint első lakberendezési elem

Túlhaladva a hivatásszerű aggódások mezsgyéjét, lassan már unatkozni kezdtünk...Rájöttünk, hogy felszabadult kapacitásaink új irányba terelődnek automatikusan, ez pedig a tervezgetés. Mit-hova-milyenszínűre-témakör. Kinn és benn. Mindenhol. Végre. Eddig ennek valahogy értelme sem volt még, mert annyira lekötötte minden energiánkat a mentőakció.
A mostani csendben és annak tudatában, hogy innen már tényleg csak előre van, megindult lassan előre újra minden. Apránként kis ajándékokkal lepjük meg a házat, jelezve, hogy nincs mese, lassan neki is fel kell készülnie a nagy átalakulásra, nevezetesen, hogy építési terület fedőnevű "tanítómesterből" egyszerű otthonná váljon végre. Apró-cseprő dolgokat szerzünk be itt-ott, hol egy mókusos ajtótámaszt, hol állatkás köveket, hol lábtörlőt, hol lámpákat, lassan kialakuló jelleget kölcsönözve ezzel a majdani belső térnek. Tudjuk, hogy az egyik legnagyobb falat, a vakolás lesz majd, annak milyensége, a fal felülete és színe lesz az, ami deklarálja majd azt az irányt, amilyenné ez az otthon válni fog. Elnézve most a csupasz téglákat,

még nagyon nehéz elképzelni, hogy itt majd egyszer lesz babzsák és kanapé, virágok és lámpák a falon és majd csendesen olvasgatva ülünk a kemence mellett...pfff...Külön öröm eközben, hogy a mostani bútoraink közül tulajdonképpen semmit sem tudunk átvinni az új házba, de ezt kevésbé sajnáljuk, sőt, várjuk már, hogy némelyiktől kifejezetten megszabaduljunk.
Prózaibb témák is vannak most, lassan körvonalazódni látszik a szennyvíz kérdés. Amint az megoldódik, egy újabb lépést tettünk előre a használatba vétel felé vezető úton.
Dohogtam magamban kicsit félkomolytalanul, amikor az építésügyön megkérdeztem, mi kell a használatba vételhez. Szennyvíz megoldva, egy szoba vakolva, egy fürdő használható állapotban és egy főzőrész. Mondom: mi? Nehezen akceptáltam. És mi van, ha nem otthon eszünk? Miért kell megoldanom a főzést, ha például soha nem főztem. Persze ez nem így van, de ez nem fért a fejembe. De mondom, jól van, hát majd akkor lesz valami...virág már a van házban, az enyhítő körülmény? Mondom Molynak otthon, hogy mit tudtam meg, mire a szokásos adminisztrátori nyugalmával megszólalt:
-...de hát van egy kemencénk egy főzőrésszel.
Pont.
Főztünk mi már azon chilis babot, marhapörit, forralt bort és még sorolhatnám...hogy ez nem jutott eszembe.
Szóval, kalandos a dolog kérem szépen, nehéz együtt élni azzal, amikor a számodra megfelelő komfortfokozatokat mások szabják meg. Persze nincs ezzel baj, miattunk teszik, tudom...
Úgyhogy dacolva minden nehezítő tényezővel, kaptam Molytól egy hatalmas cserép függő orchideát, ketten kellettünk majdnem ahhoz, hogy felemeljük. Ő most lenn lakik a házban, a nappaliban lóg, mármint az orchidea...egyértelmű trópusi vonásokat megjelenítve az építési területen. Kellett ez már nagyon, sok más apró cukisággal együtt. Emlékszem a napra, amikor Moly hazajött egy nagyjából jól megtermett zsemle méretű, öntöttvas csigával és lerakta a bejárathoz. Nem volt mese, az állat beköltözött a házba. Aztán a nagy munkák közben inkább bevittük a konyhába és onnan figyelt. Egy nap Gyulánk rá is repült, a kabátomat rángatva:
-...mijazistenazott?...
-...csiga. öntöttvas.
-...---------------....
Ebben már vannak vidámságok, mindenképpen pozitív töltéssel bíró események ezek.
Mert kell a mókusos ajtótámasz és a csiga a bejáratnál. Minden így kezdődik.

A mai napra - mindenkinek

Csom Maritól...

"Február 22. Szombat
Két élet között félúton.
A régi történetünk lassan véget ér, az új pedig épp hogy kezdődőben van. Két világ között nehéz egységesen gondolkozni, mivel hol múlóban levő életciklusunk hatása alatt vagyunk, hol jövőnk inspirációi, lehetőségei befolyásolják gondolkodásunkat. A két világ messze van egymástól, így tudatossága is különbözik. Ha eddig az elménk volt erősebb szívünknél, és szeretnénk ezen változtatni, most itt az idő. De tudnunk kell, hogy nagyon különbözik e kétféle gondolkodás, hiszen az elme az anyagra alapoz, a szív pedig a szeretetre. Ha a régebbi tudatállapotunk hatása alatt mondunk ki valamit, az a jövő tudatállapotunk számára hazugságnak tűnhet, és fordítva. Így talán megérthetjük, ami tegnap igazságunk volt, hogyan válik holnap hazugságunkká. Ezért csúszhatnak szét eddig összetartozott világok, érdekek, mert más nyelvet beszélünk már. Amíg nincs bennünk mindkét oldalunk felé elfogadás, kettősségünk felerősödhet, és hol a régi részünkkel szembesítenek, hol az újjal. Mindig lesz, aki képviselni fogja amit kinőttünk, túlléptünk, mert a sors valakivel eljátszatja inaktív részünk, dualitásunkra emlékeztetve...
A nap tanítása, hogy többféleképpen láthatunk dolgokat, és életünk fejlődésünk kapcsán sok "szemüveget" váltunk. Szabadságunk toleranciánkban, elfogadásunkban is mérhető. Az igazság az elme zárkája marad mindaddig, amíg ez mások igazságának tagadására épül. Mert bár lehetünk erősebbek, és okosabbak, ha bezárjuk magunkat saját ítéleteinkbe lelkünk is csak kívülről tud figyelni minket. Így pedig szabadságunk is illúzió. Mit sem ér...
Szeretettel Csom Mari"

Havi jelentés

Az elmúlt egy hónap csendje nagyon szokatlan volt. Nem voltak reggeli őrületek, szaladások a helyi tüzépre, kora reggeli telefonok 5 órakor Gyulával a radarkép színeiről...- egyszerűen csend volt.
Végre nyugodt csend. Bevallom, idejét nem tudom, mikor éreztük utoljára azt, hogy megpihenten nyújtóztunk vasárnap és nem a házhoz szaladtunk dolgozni. Édes a pihenés, nem mondom, az első néhány napot pizsamában nyomtam, meleg takaró alatt, filmeket nézve, kicsit kényeztetve magam és Achit, minden apró dologban újrafelfedezve azt az értéket, amit a rohanások és aggódások olyan könnyen mosnak el.
Ma írok Nektek újra. A mai nappal magunk mögött hagyunk sokmindent és sokmindenkit. Szemrebbenés nélkül.
Ma van épp egy éve, hogy a műhely összedőlt. Ma egy éve indult az a lavina, ami kishíjján minket is magával sodort. De ez nem történt meg. Sok segítséggel, szeretettel, becsülettel tovább tudott menni az, amihez annak idején hozzáfogtunk.
Holnap pedig ünnepelünk. Holnap lesz a 35. születésnapom. Nem betonozni fogok és műhelyt menteni mások balgaságai miatt, mint tavaly, hanem ünnepelni. Megülni annak születését, ami a világunkban változásként végment. A ház áll, a műhely újraépült. Mi is újrateremtettük mindazt, aminek alapjai elmozdíthatóak voltak és váltak ezzel bizonytalanná.
A ház csendben várja a folytatást. Mi is. Az elmúlt egy hónap a megbolygatott, ambuláns beavatkozások nyomán keltett hullámok rendeződéséről szólt. Csendben fűtögettük a kemencét, minden nap lejártunk a házat megnézni, nem hagytuk magára. Az áztató esők jótékonyan tömörítették a földet mindenhol, egyre jobban alakul a terep. Egyetlen apró beázás jelentkezett.
Achival épp azon merengtünk, hogy mekkora a kontraszt a tavalyi évhez képest. Tavaly ilyenkor lepedőnyi ázásfoltok voltak a falakon, alig lehetett száraz részt találni, a gárda pedig bambán állt felette. Most minden száraz, egyetlen helyen, egy nagyjából 2 tenyérnyi részen kukkantott be jótékonyan egy folt, jelezve, hogy hol a gond, amit Gyuláék azonnal elhárítottak. Azóta már ez is kiszáradt. Minden rendben. A felső kupolarendszeren, ahol tocsogtunk a vizes sárban, a szigetelés meg sem mozdult. Minden száraz, a házban meleg van, a földet visszalapátolták azon a helyen, ahol a beázást észleleték, elgereblyézték és minden elsimult.
Boldogan várjuk a tavaszt, fákat és szőlőt metszünk, virágokat ültetünk, tervezgetünk. Mert végre ennek van itt az ideje.