2013. január 28., hétfő

Jelen idejű bejegyzések: kemence-frász és a női megérzés

Avagy, amit el lehet rontani, az el is lesz rontva.
Ami nem mindegy az az, hogy ezt mikor veszed észre.

A januárunk elég üres volt.
Tekintettel a ránk szakadt hó mennyiségére ezzel fordítottan volt arányos az elvégzett munka mennyisége is.
A hidelemekkel ellentétben, van hó, nem csak van, meg is maradt már 2 hete. A nyitnikéző madarak a belvárosban könnyen félrevezethetik az ott lakókat, de a peremvidéket elhagyva, egyre fehéredik a táj.
A ház külső-belső munkálatai tovább folynának, de fennakadások mindig vannak.
Kinn elég esélytelen bármivel foglalatoskodni, minimum jégcsákány kell hozzá, ezért ez a rész természetesen kiesik. Az előtető gerendáinak bebetonozása vár még és a deszkázás, de ezt most nem lehet csinálni.
Belül tovább haladunk - haladnánk. A lenti fürdőszoba tulajdonképpen kész, már csak a szerelvények vannak hátra.
Jön még a padló, amit egyenlőre azért nem tudnak csinálni, mert a kemence, amit a házba építünk, nincs készen még.
Egyszer már kész volt.
Aztán el kellett bontani.
És most újrarakják.
Bár épp most kaptam a telefont a fiúktól, hogy hó és jég alól bányásszák ki azt az agyagot, amire szükségük van frissen, úgyhogy csak holnap érnek majd ide.
És miért lett elbontva, ha már egyszer ott volt?
Történt egyszer, hol nem volt, hogy végre elérkeztünk a kemence megépítésének fázishoz. Jó előre -
legalábbis azt gondoltuk - elkezdtük keresni azt, aki majd megépíti.
Vajon hol a hiba?
Mi is átmentünk a sokak által ismert gyermekbetegségeken, mint a "majd a Józsi megcsinálja, tudoood, a Náncsinak a veje, az majd megépíti neked, számla se kell, hagyjad má', majd elrendezitek okosba!"
Először jött Jánosunk. János, az Ács. Nagybetűkkel. János, akinek az épület a faszerkezetek megalkotását köszönheti, jelentős nyomot hagyva ezzel a ház külsején, belsején egyaránt. Jánosunk, aki oktatással is foglalatoskodik, felajánlotta, hogy ő ismer valakit, aki aaakkora a szakmában, hogy hú...
Nos, a hölgy eljött, körbetipegte a házat, rajzolt, szakértett, majd elvonult. Már az első percben nagyjából nyilvánvaló volt számomra, hogy mellényúltunk, de az életre bíztam. Soha többet nem láttuk. Egy hónap után nekünk kellett felhívni őt, a telefonbeszélgetés igen röviden zajlott.
Ekkor, mivel az idő már a nyakunkon, jött a kérdés újra: ismer valaki valakit, aki egyáltalán látott már ilyet?
"Jaaa, persze, tudod, az a srác..."
Amikor az a srác megjelent, legszívesebben azonnal sarkon fordítottam volna. Nem tettem. Miért nem? Mert nem hagytam magamnak időt, mert azt gondoltam, 1 hét majd megváltoztat mindent, nincs idő a sz@rakodásra. Kedveseim, MINDIG van idő rá, főleg akkor, ha legbelül toronyharang méretű csengő kondul. Inkább mondjatok nemet. Tök mindegy, hogy ki ajánlotta, tök mindegy, hogy megsértődik, de legalább megnyugszol és nem kerül majd 2 hónap pluszba ez a mutatvány.
Ezt én nem tettem meg. Sokadszorra sem hallgattam ezekre a félrevert harangokra, de hát majd csak összehozom egyszer.
Szóval, az a srác jött, felrakta a kemencét, majd vártunk.
Vártunk arra, hogy majd meleg lesz. Arra, hogy majd jókat fogunk sütni benne. Hogy majd odabújva a falához jókat fogunk melegedni. Ezek azonban nem történtek meg. Olyan jól sikerült az anyagválasztás, hogy a meleg bizony nem tudom, hová tűnt, de mi sokat nem éreztünk belőle.
Ekkor - valahol félúton karácsony és újév között - leültem a gép elé és a sorsra bíztam magam. 3 kattintásból megvoltak a fiúk.
És nem kongott a harang. Az apró csilingelések, mint szakmai kivitelezői oldal és rossz tapasztalati beidegződések formájában megnyilvánuló apró rezdülések elenyészőek ahhoz képest, hogy ők legalább tudják, mit csinálnak. Meleget. Igazi, odabújósat, kenyérsütőset.
Épp, ahogy azt kell.

Mindig, mindig, mindig hallgassatok a megérzéseitekre. Azért vannak. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése