Ahogy olvastam Zsolt sorait, úgy éreztem, megosztom veletek újra, így 6 év után. Ennyi idő távlatából látszik csak igazán, mennyire igazak is voltak a szavai, s hogy a világban dúló szétválasztó energiák azóta még inkább felerősödtek...
"Valaki megkeres, építkezni szeretne. Találkozás előtti pillanatok: vajon milyen ember lesz? Most kivel sodor össze az élet, mik a közösek bennünk, milyen tapasztalatok születnek majd az együttmunkálkodásból? Önismeretet segítő: vajon milyen vagyok, kiket vonzok magamhoz és miért? Sok-sok emlék-összefüggés a múltból. Van, hogy a cél – tervezés – csak alibinek tűnik… Hallgatok és néha kérdezek, újból hallgatok és én is mesélek. Rezdülések, kimondott és kimondatlan szavak, viszonyok. A HÁZ ideája már létezik, ott fönn. Majdani használói hordják. Rájuk figyelek. Az építés helyszíne tovább mesél. A táj, a természeti és épített-, az emberi környezet, összefüggések. Látható és láthatatlan analógiák. Szünet. Ülök a rajzasztal mellett.
Gondolataimban felidéződnek a beszélgetések, a hallgatások, a látott és érzett benyomások. Előttem a papírra rögzített igények, a fotók segítségével megelevenedő környezet. Azonosulás. Inspirációk. A kezem már rajzol. Mintha megszűnne az építtető különállósága, az én és az ő(k). Alvás. Elfelejtett álmok, ébredés. Újrakezdés. Ismerős, különös erőtér körülöttem, a születés hírnöke. És egyszer csak, rövidebb-hosszabb idő után a sok kis apró részlet egybeforr. Furcsa szintézis ez, ahol a szárnyaló vágyak-ideák, s a földi, anyagi-műszaki tartalmak találkoznak. Pár változás, újabb ötlet, alakítás. A firkákból és skiccekből egymás után készülnek a letisztított vázlatok. Megkönnyebbülés. Szünet. Találkozás előtti pillanatok. Vajon megtörténik? Bevezető mesém után előkerülnek a vázlatok. Figyelek. Vajon megszületik benne, bennük a ráismerés? Igen, ez az! Jóleső érzéssel nyugtázom megtörténtét. Megvan a kapaszkodó, mely újabb lépések támaszaként vezet a létesülés felé. Ami kívül, az belül is...
Dombházakat tervezni nagyon más. Kezdetben különösen nehéz. Törvényei egészen ismeretlenek, sok saját erőt, figyelmet, időt, kreativitást igényel. Pont azokat, amiből mára oly kevés maradt! Kihívás mint minden, a mindennapi, a megszokottól való eltérés. Új utakon járni a jól kitaposottak helyett – akarati tett. Gondolkodást igénylő. Megvalósítása még nehezebb, szerencsémre ez már másik történet, az építtetőim „hétpróbáinak”, hihetetlen erőfeszítéseinek, de önmegvalósításainak is története („mesekönyv” készül épp belőle - ez az azóta kiadott riportkönyv a már elkészült házak lakóival Dombházunkban kerek a világ címmel - A Szerk.)
A felépülő ház persze a gondolatok, tettek, tartalmak – vagy azok hiányának – lenyomata.
A dombház is egyfajta jel.
Mai formájában nem a tömegeknek való. Az építészet egyfajta perifériájaként a falu, a város szélére, még inkább a természetbe vonzódik. Kicsit elrejtőzik, de hangosan kiabál: így is, másként is lehet!!!
Gondolataimban felidéződnek a beszélgetések, a hallgatások, a látott és érzett benyomások. Előttem a papírra rögzített igények, a fotók segítségével megelevenedő környezet. Azonosulás. Inspirációk. A kezem már rajzol. Mintha megszűnne az építtető különállósága, az én és az ő(k). Alvás. Elfelejtett álmok, ébredés. Újrakezdés. Ismerős, különös erőtér körülöttem, a születés hírnöke. És egyszer csak, rövidebb-hosszabb idő után a sok kis apró részlet egybeforr. Furcsa szintézis ez, ahol a szárnyaló vágyak-ideák, s a földi, anyagi-műszaki tartalmak találkoznak. Pár változás, újabb ötlet, alakítás. A firkákból és skiccekből egymás után készülnek a letisztított vázlatok. Megkönnyebbülés. Szünet. Találkozás előtti pillanatok. Vajon megtörténik? Bevezető mesém után előkerülnek a vázlatok. Figyelek. Vajon megszületik benne, bennük a ráismerés? Igen, ez az! Jóleső érzéssel nyugtázom megtörténtét. Megvan a kapaszkodó, mely újabb lépések támaszaként vezet a létesülés felé. Ami kívül, az belül is...
Dombházakat tervezni nagyon más. Kezdetben különösen nehéz. Törvényei egészen ismeretlenek, sok saját erőt, figyelmet, időt, kreativitást igényel. Pont azokat, amiből mára oly kevés maradt! Kihívás mint minden, a mindennapi, a megszokottól való eltérés. Új utakon járni a jól kitaposottak helyett – akarati tett. Gondolkodást igénylő. Megvalósítása még nehezebb, szerencsémre ez már másik történet, az építtetőim „hétpróbáinak”, hihetetlen erőfeszítéseinek, de önmegvalósításainak is története („mesekönyv” készül épp belőle - ez az azóta kiadott riportkönyv a már elkészült házak lakóival Dombházunkban kerek a világ címmel - A Szerk.)
A felépülő ház persze a gondolatok, tettek, tartalmak – vagy azok hiányának – lenyomata.
A dombház is egyfajta jel.
Mai formájában nem a tömegeknek való. Az építészet egyfajta perifériájaként a falu, a város szélére, még inkább a természetbe vonzódik. Kicsit elrejtőzik, de hangosan kiabál: így is, másként is lehet!!!
Erre a hangra – szerintem – ma nagy szükség van. A klisék, sablonok világában megigézett ember fogságba kerül. Elhiszi, hogy nincs más útja, csak a szürkeség, a kényszerek és korlátok, a felszínes, a trendi lefelé húzó örvénye. Más út is létezik.
A szabadságé! Az érzés, a gondolat, az akarat, a tett szabadságáé! Nem könnyű, nem kényelmes, de végül felemelő. Gondolom nem tűnik furcsának, az építtetőim legtöbbje saját belső világát keresi, s talán meg is találja e házakban. Mint újabb fizikai testet, alkotja meg kis világát, lényének védőburkát, melyben otthonra lel. Kitágult világunkban mi, emberek oly sokfélék vagyunk, mindannyian a helyünket keressük. A másság, a sokszínűség pedig jól elfér egymás mellett, akár ki is egészíthetik egymást. Teremtés után újrateremtés… A vallások őrzik a teremtés történetét. A teremtő erő régen az isteneké volt, ma az emberek kezébe került.
A tudomány, a technika olyan eszköz a kezünkben, mely az újrateremtés birodalmába visz. Elég itt csak a nanotechnológiákra, vagy a klónozásra gondolni. Óriási kihívások, szédítő magasságok és sötét mélységek várnak ránk.
Tetszik, vagy nem, az EMBER és GÉP egyre szorosabban összekapcsolódik.
Mindezek persze az építészetre is igazak. Az újrateremtett környezet – mesterséges természet (kerti tó, télikert, pláza-terek), vagy az „épületgép”-észet fejlődése mutat már pár példát. A színfalak mögött döbbenetesen gyorsan változó, alakuló, fantasztikus és elképesztő díszletek készülődnek, s várják a „rendezők” óhaját.
A jövő útjait mi tapossuk, nagy kérdés hát, vajon milyen gondolatok, inspirációk vezetnek előre!
A rövidtávú, pénz-, piac-, profitérdekek mentén szerveződött „egyszerhasználatos” világunk erőivel egészen biztos, rombolás vár ránk. Az eltévedést megakadályozó útjelzők nincsenek, lépéseink, gondolataink, tetteink következményeivel szembetalálkozunk. Merre hát tovább? Titkos tanok nélkül… A régmúltban az embert az ég istenei vezették. Azután az istenek a földre költöztek, s az emberek között jártak. Ma pedig magunkban hordozzuk! A hajdan rejtett tudás – esoteros: belső körhöz tartozó – helyett ma bárki számára nyitva a kapu. Régen az építészetet csak a beavatottak művelhették, ezért sem értjük pl. a piramisok, a szakrális építmények, a gótikus katedrálisok titkait. Mára a MÚLT biztos alapot nyújtó szokásai, hagyományai, de mondhatjuk ünnepei is elhagytak bennünket. Azokra a meseszerű elemi lényekre – pl. manók, koboldok, tűzlények, sellők – sem emlékszünk, kik a hajdanvolt lakóépületeket, háztartásokat élettel töltötték meg, körüllengték. De saját magunkra utalva, a teremtés erőivel együtt szabadságot is kaptunk! Rajtunk múlik, hogy felismerjük, vagy sem a fizikai mögött munkáló szellemi világ összefüggéseit, melyeket csupán leheletfinom fátylak takarnak előlünk. Persze eltévedni, csúcsokra jutni, onnan mélybe zuhanni itt is lehet (sőt). Mégis a SZELLEMI, a vallásokat, bölcseleteket, filozófiákat átható valódi, ÖRÖK EMBERI értékek felé törekvés mutathat egyedül utat a JÖVŐ számára.
Nemcsak gondolatban. Tettekben!"
Hegedűs Zsolt építész